Az úszás egyszerre jelenti a tudományt és művészetet. Számos irodalmi alkotásban és szépművészeti ábrázolásban jelenik meg az úszás és vizes sportok. Az úszás tudományával pedig számos tudós, kutató és szakember foglalkozott a történelem során. Cikkünkben az úszásoktatás rövid történetét tekintjük át.

Görög tudósok, filozófusok sokat foglalkoztak az úszással, közülük Arisztotelész jött rá arra, hogy sós vízben könnyebb a felszínen maradni. Platón az úszást, a testet-, szellemet felfrissítő tevékenységnek nevezte, véleménye szerint az alapműveltséghez tartozik, olyan, mint az írás. Ebben az időszakban nem vállalhatott közéleti tevékenységet, aki nem tudott úszni. A kor tudósai, filozófusai úgy gondolták, hogy minden mozgást úszással kell befejezni. Érdekes, hogy mennyire fontosnak tartották az úszást, ám az ókori olimpiákon mégsem szerepelt a versenyszámok között.

Az antik világban egyre népszerűbb lett az úszás- és fürdő kultúra, leginkább a Római Birodalom területén, ugyanis a fürdők építésében ők voltak az elsők. Ebben az időben a patrícius réteg (előkelők) érdeklődési középpontjában a fürdőzés, az úszás állt. Rómában olyannyira fontos volt az úszástudás, hogy a katonáknak is kötelező volt azt elsajátítani a kiképzések során. Eleinte ruha nélkül, majd felszerelésben úsztak, így edzettebbé váltak. A gazdagabb arisztokrata családok megtehették, hogy szakképzett úszóoktató szolgákat fogadjanak a gyermekeik taníttatására, ahol pedig a családfő nem engedhette ezt meg, ott ő maga, vagy az idősebb testvérek tanították az úszást.

Az úszással kapcsolatban a Biblia is tartalmaz utalásokat: 

„És kiterjeszti kezeit abban, mint kiterjeszti az úszó, hogy ússzék; de az Úr megalázza kevélységét és kezei csalárdságát”

A Nyugat-római birodalom bukását követően Európában az úszás népszerűsége hanyatlani kezdett. A sötét középkort követően az 1500-as években, a reneszánsz időszakában lett ismét népszerű az úszás. 1538-ban jelent meg Nicolaus Wynmann „Colymbetes, avagy az úszás művészete” című műve, mely az első szakkönyv volt, ami az úszással foglalkozott. A könyvben a szárazföldi oktatás fontossága, valamint a mellúszás került hangsúlyozásra, miután a Szerző ezt tartotta a legfontosabb úszásnemnek.

A 18–19. században a testnevelés újításai az úszásoktatásban is érvényesülnek. Basedow és Guts-Muths oktatási módszertanának középpontjában a hátúszás állt. Bernandi véleménye szerint a hátúszás az az úszásnem, melyet elsőként kell megtanulni, hiszen itt a legkönnyebb a levegővétel. Ebben az időben az oktatáshoz már különféle segédeszközöket is használtak (parafaöv, bőrtömlő, kötél). Az oktatás fejlődésével a segédeszközök is folyamatosan tökéletesedtek

Újítás volt az „öntanulás módszere”, ami azt jelentette, hogy könyvek és szárazföldi segédletek segítségével történt az oktatás. Nagy hangsúlyt fektettek a szárazföldi gyakorlatokra, mivel úgy gondolták, hogy aki „szárazföldön tud úszni”, az a vízben is képes erre. Egy, a kornak szintén ismert és használt mintája a „számolásos” módszer volt, mely a mozgásfolyamatot részekre bontotta, majd azokat számolásra végezték.

A következő mérföldkő az úszásoktatás történetében Karl Heinitz 1816-ban megjelent könyve, mely az úszás tanításáról és a mellúszás oktatásáról szól. Az ebben leírt módszert több mint száz évig használták Európa-szerte. A módszer az oktatás folyamatát három fő részre bontotta, a szárazföldi gyakorlatokra, a merülési gyakorlatokra és végül a vízben végzett úszásoktatásra.

Magyarországon a Mária Terézia által 1777-ben kiadott oktatási rendeletében, a Ratio Educationisban kiemeli az intézményesített úszásoktatás fontosságát. Az úszásoktatás elsőként a sárospataki kollégiumban indult 1805- ben, ám elterjedése csak a reformkori pedagógusoknak köszönhető. Az úszás már tantárgyként szerepelt az 1848-ban elfogadott tanító-, illetve tanárképző intézet oktatási programjában is, valamint bevezették az „úszókiképzést” valamennyi főiskolán.

Érdekes fordulat következett be az I. világháború után, mivel a háborúban az emberi veszteség egy részét a vízbefulladás okozta. Ezért, valamint a testnevelési reform hatására 1915-ben a polgári iskolák, 1916-ban a középiskolák, 1918-ban az elemi iskolák tantervébe is bekerül az úszás hivatalosan előírt oktatási anyagként. A „tananyag” a vízben való alapvető jártasságra és egyszerű mozgásokra terjedt ki, mai nyelven a vízhez szoktatás gyakorlataira terjedt ki. Az úszás a törzsanyaghoz tartozott, mivel főleg nyíltvízben zajlott, ezért a nyári hónapokban jelent meg az oktatási folyamatban.

A mai úszásoktatás alapmotívuma az 1941-ben kiadott tanterv és utasításban jelenik meg: a tanterv két részre osztotta a tananyagot, egyrészt az úszás elsajátítását megkönnyítő gyakorlatokra (előkészítő gyakorlatok), másrészt magukra az úszógyakorlatokra. Az elsajátítandó úszásnem a mellúszás volt.

A jelenkorban minden úszóiskola és egyesület a saját oktatási tematikája szerint dolgozik, és tanítja a gyermekeket az úszás tudományányára. Az Új-Hullám Úszóiskola képzése során a tanulók elsajátíthatják a négy úszásnemet (gyors, hát, mell, pillangó) és megfelelő vízbiztonságra, illetve erőnlétre tesznek szert. Ezt az általunk kifejlesztett nyolc szintes oktatási úszásoktatási tematikával érjük el.

Összegezve, viccesen azt mondhatnánk, hogy munkatársaink több százéves szakma hagyományit és tudását őrzik és igyekeznek átadni ezt a jövő generációjának.